ahogy ígértem megpróbálom egy bő hónappal visszatekerni az időt és - leginkább a magam számára - visszaemlékezni elutazás előtti sűrű-sűrű hetekre. akkor még kisregényt írtam volna, most már egy novellányira ülepedett az élmény.
nagyjából akkorra tanultam meg az ingoványon járni, ráadásul írtam alá munkaszerződést meg költöztem volna Jucushoz mátyás térre, amikor jött a mail kapok ösztöndíjat és várnak szeretettel, hopsz. három hét múlva megyek ki az izgalmas és távoli Nagy Ismeretlenbe kitudja meddig, és csak annyit tudok hogy a pesti életemnek vége, más lesz minden és más leszek én is amikor visszajövök.
volt már annyi rutinom a külföldre költözésben, hogy tudjam hogy úgyis minden ott dől el, felesleges túlkészülni magam. annál több volt az elvarratlan szál itthon: a régóta a tologatott feladatok, a "jövő héten már tényleg még kéne inni egy sört" barátok, és persze akik a legjobban fognak hiányozni. ennek megfelelően borzasztó sok intézni- meg találkoznivalóm volt, s közben ráadásul a város különöböző helyein csöveltem.
az utolsó napokban már majdnemhogy egy-másfél órás beosztásban futószalagon találkoztam emberekkel, veletek. ez a kutyafuttában találkozunk, közben még a következő találkozót telefonálom le dolog nem volt jó. éppen az veszett el sokszor ami miatt szerettem volna látni titeket: a személyesség, hogy ki hogy van a bőrében, hogy az elhadarós "bejáratott" szövegeken túl is beszéljünk egy kicsit. féltem lesznek olyanok akiktől már elsodor az élet, és szerettem volna mindenkinek egy mentőövet dobni hogy fontos nekem. de pont nem a mentőöv hanem a személyesség miatt fontos valaki.
kicsit felszabadulás is volt elmenni. otthon valahogy a feladatok és rutinok határozták meg az életem - ha igyekeztem is kitörni ebből hol türelmesen, hol kétségbeesetten. bármennyire sok ember vett körül és sok dolgot csináltam, bennem volt egy gúzsbakötöttség. és éreztem ezt sokszor mások is látják és csak még inkább megerősítette. az idők során megtanultam kézbentartani a dolgaim, összeszedett lettem, de élvezni már más tészta. a koncentrálás nálam egy görcsös valami és nem élvezet, az élvezet az ha elengedem a dolgaimat. régen egyszerűen leszartam egy csomó mindent: röhögtem amikor mások izgattam magukat a vizsgák miatt, munka-lakás-felnéttélet nem foglalkoztattak, a jövőmről is álmodoztam inkább és nem lépésről-lépésre terveztem, ha meg becsajoztam az égvilágon mindent boldogan hanyagoltam. az utóbbi években már "felnőtt" lettem és minden kihagyásom ellenére tudatosan alakítottam a dolgaim, de a ezzel a "felnőttséggel" nem tanultam meg élni, és élvezni. most egy kicsit újra elengedem magam, ha szép idő van elmegyek bicajozni a környéken és nem érdekel hogy mennyi dolgom van vagy milyen határidőim. ha meg a sörözésen meg vagyok fáradt, hazamegyek és azt sem erőltetem, nem kell mindent egyszerre.
ez az utóbbi bekezdés inkább utólagos hozzátoldás mint akkori gondolat, de a napi rutinoktól való felszabadulásnak egy elemi érzése bennem volt, amikor felszálltam a buszra és elindultam oda ahol most vagyok. majd írok erről is.
